1. fejezet - Az ébredés

Sziasztok!

Köszönöm szépen a prológushoz érkező kommenteket, én és a történet írója is nagyon örültünk neki, illetve a pipákat is köszönöm/köszönjük!

A karakterek menüpontban frissítettem Eric képét, Resi kérésére, úgyhogy megnézhetitek hogy néz ki az ő Ericje. Igazából úgyis megtudjátok, miért hasonlít az új kép jobban a történetben szereplőre, illetve aki olvasta a könyveket, az is rájön. :)

Jó olvasást!

Szerintem felébredt – hallok egy hangot. Érzem a meleg lélegzetét az arcomon a fölém hajoló személynek. Hunyorítok, majd kinyitom először az egyik szememet. Egy férfi sötétbarna hajjal és kék szempárral. Megrándul, mikor már nyitva van mindkét szemem.

- Hol vagyok? – kérdezem, és az egyik kezemet a fejemhez emelem. Minden zúg, nem emlékszem semmire. Mi lett velem?

- Ez itt a Bátrak központja. Biztonságban vagy. El tudnád nekünk mesélni, hogy mi történt?   – kérdezi tőlem, de nem tudok válaszolni. Felülök, és körbenézek. Ágyak vannak körülöttem, úgy néz ki, mint egy gyengélkedő. Az egyik falnak dőlve áll még egy ember, akinek a kisugárzása vészjósló. Azt hiszem ő is Bátor, mint ahogy a közvetlenül mellettem álló ember is. Hosszú fekete haja és jéghideg szemei vannak. Közelebb jön hozzám, és mikor megáll az ágyam mellett, önkéntelenül összerezzenek.

- Válaszolj a kérdésre – mondja fenyegetően. Nem kiabál, de éppen ez teszi még félelmetesebbé. Libabőrös leszek, hátrálok egy kicsit. Igen, egyértelműen egy Bátornál kötöttem ki.

És egy dologban biztos vagyok, hogy nem voltam közülük való.

- Eric, hagyj neki időt, csak most ébredt fel, és...

- Maradj csendben, Négyes. Mi van, ha kém? Miért akarna valaki csak úgy egy másik csoportból hozzánk átsétálni? – Eric Négyesre pillant, válaszra vár. Érzem a feszültséget ebben a helyiségben, és lerí róluk – véleményem szerint –, hogy nem nagyon szimpatizálnak egymással.

- Mondd azt, hogy önként jött velünk. Azon kívül a síneknél feküdt, ami arra utal, hogy valaki kilökte a vonatból – fejezi be Négyes, és újra rám néz. Ő már túl fáradt a vitatkozáshoz. – Szóval, mi is történt?

Meglep, hogy Eric nyugodt marad. Egyszerűen csak várakozóan néz rám, én viszont a tekintetemet elfordítom, méghozzá Négyesre. Bár nem az a barátságos típus, de kevésbé ijesztőbb, mint Eric.

Fogalmam sincs, mit kellene mondanom, bevillan egy arc, de nem tisztán, így hát maradok az igazságnál. – Nem tudom..

Mindketten higgadtak, arra várnak, hogy többet mondjak, de nem ezt teszem. Eric szólal meg először.

 – Nem hiszek neked. Azt viszont biztos tudod, hogyan kerültél ide.  – Nyelek egyet, és egyenesen a szemébe nézek, nem akarom, hogy azt higgye, félek tőle.

- Tényleg nem tudok semmit. Minden emlékem elveszett. Még a nevemet sem tudom megmondani nektek.

- Van egy ötletem – szólal meg ismét Négyes. – Ide tudnék hozni egy korábbi Őszintét a felavatottaim közül.

Eric kétkedve néz rá oldalról, és közömbösen mondja:

– És ennek mi értelme?

Négyes az ajtó felé lép, csak nem akar egyedül hagyni Erickel. – Ő egy Őszinte, lehet, ismerik korábbról – magyarázza, és Ericre néz, mintha engedélyre várna.

- Nos, akkor menj. De siess. – Az ajtó becsukódik, mi pedig kettesben maradunk.

Na remek, gondolom, s ide-oda csúszkálok. Miért vagyok ilyen ideges? Ő is csak egy ember. De Négyes honnan tudta, hogy Őszinte vagyok? Magamra nézek. Fekete vászonnadrágot és egy fehér felsőt, felette pedig egy fehér inget viselek. Oké, úgy nézek ki, mint egy Őszinte. Legalább ez megmagyarázza, hogy nem akartam hazudni nekik.

- Hallgass ide. Szemmel foglak tartani, és ha bármivel próbálkozol, én viszlek személyesen vissza a régi csoportodhoz. Érthető? – sziszegi Eric, mire csak bólogatok.

Hirtelen egy hangot hallok a fejemben.

Egy kislánynak nem kéne egyedül utaznia...

Szorosan becsukom a szemeimet, és magamat látom, ahogy egy vonaton ülök. Két csoport nélküli férfi áll mellettem, vigyorognak rám.

De sajnos nekünk ennyi nem elég.

Valamilyen oknál fogva tényleg a vonaton voltam. De miért kellett Őszinteként vonaton utaznom? Ez csak azt jelenti, hogy fel akartam szívódni. De mi miatt? Én ezt nem értem. Talán agyrázkódást szenvedtem, vagy valamit, amikor az a két ember kidobott a vonatból. Már ha ezt tették.

- Ez meg mi volt? – kérdezi Eric felvont szemöldökökkel. Az arcát több piercing ékesíti, három ezüst fémgyűrű a jobb szemöldökénél és kettő az ajkánál.

A tekintetem visszavándorol a hideg szemeibe, és elfojtóan szólalok meg.

– Eszembe jutott.

Mielőtt bármit is válaszolna, kinyílik az ajtó és Négyes lép be rajta. Két lány követi, akiket még soha nem láttam. Akkor sem tudnék rájuk emlékezni, ha ők is az Őszintéktől jöttek. Az egyik lánynak hosszú szőke haja van, és fekete ruhát visel, míg a másik rövid fekete hajat hord, és sötét bőre van. Észreveszem, hogy Négyes szeme mindig a szőke lányon állapodik meg. Magamban elmosolyodok.

- Mit keres itt a Szerencsétlen? – kérdezi Eric éles hangon, és a fiúra néz.

- Christinát kíséri.

- Christina az egyetlen csoportváltó az Őszinték közül? Nem hinném. Tehát hol is vannak a többiek? – Eric tudni akarja. Eltávolodik tőlem.

- Al-t nem találtam, Peter, Drew és Molly nem volt hajlandó jönni. Úgy gondolták, elég, ha Christinát magammal cipelem.

Ericre pillantok. Legszívesebben valamit felelne, de túl sok idejébe kerülne, hogy Négyessel vitatkozzon. Úgyhogy a lányokra néz, és mondja:

 – Ismered? – A hangja ismét rideg és félelmetes. Kíváncsi vagyok, mindig is ilyen volt-e.

A sötét bőrű lány közelebb lép hozzám, és szemügyre vesz. – Egyszer már láttam őt az Őszintéknél.... – motyogja.

- Természetesen ő egy Őszinte – jegyzi meg Eric csípősen, és a fejét rázza.

- Azt hiszem egy osztályba jártunk. De nem voltunk barátok, vagy valami... – Minden tekintet rám irányul, és úgy érzem magam, mintha egy állatkertben lennék.

- Tudod a nevét? – kérdezi Négyes, és Christinára pillant.

A vállát húzogatja, és gondolkozik. – Valami L-el kezdődő... Lena, Lara, Lina, Leah... Leah! Igen, Leah-nak hívják! – mondja vigyorogva, és látszólag büszke magára, hogy tud segíteni.

Leah várj, nem futhatsz el csak úgy!

Hirtelen újabb hangot hallok a fejemben. Egy fiúhoz tartozik, s a szívverésem gyorsulni kezd. Biztos jelentett nekem valamit, száz százalék.

- Nagyszerű, hogy a végére értünk. Akkor most folytathatjátok a kiképzést, én pedig még felteszek pár kérdést Leah-nak.

- De Eric, hiszen még semmire nem emlékszik!

- Dehogynem. Higgy nekem, Négyes, emlékezni fog. – Négyes bólint, és a két lánnyal együtt elhagyja a szobát. Mindketten visszanéznek, és bátorítóan mosolyognak.

- Sok szerencsét! – szól vissza Négyes, és követi őket. Ezután újra kettesben maradok Erickel.

- Gyere – mondja egyszerűen, úgy, hogy rám se néz.

Kimászok az ágyamból. Mindenem fáj. Az oldalam borzasztóan oda van, és mikor megérintem, átnyilall rajta az erős fájdalom. Francba! Eric után mennék, de eltanyázok az ágy mellett lévő cipőmben, és a végén az arcommal a földön végzem. Eric sóhajtva velem szembe fordul. Mikor meglát a talajon, a szemét forgatja, és odajön hozzám. A karomnál fogva felsegít, miközben rosszallóan méreget, én pedig összeszorítom az ajkaimat.

- Vedd fel a cipődet, és gyere – szólal meg, és elindul anélkül, hogy megvárna. Felveszem a fekete cipőmet – egyáltalán az enyémek? Utána a fájdalomról tudomást nem véve az ajtó felé rohanok. Kint, a falnak támasztva áll Eric.

- Siess egy kicsit, utálok várni.