12. fejezet

Drága Olvasók!

Meghoztam Nektek az új részt, remélem, elnyeri a tetszéseteket, hiszen most még több mindenre kerül fény, megvilágosodnak előttünk a történések. Nekem a vége kifejezetten tetszik, kíváncsi vagyok a Ti véleményeitekre, mit szóltok az újonnan kitudódott titkokra. Azonban, mielőtt elfelejteném, lehetséges, hogy a blog pár napig nem lesz elérhető a közeljövőben, mert design váltás fog bekövetkezni, úgyhogy ne aggódjatok majd, ha nem éritek el az oldalt. Kellemes olvasást kívánok Nektek!

A mamámra nézek, és a gyomrom összeszorul. Az ő hibája, hogy a papa meghalt. De miért tette ezt? Hogy árulhatta el csak úgy a saját férjét?

- Mit csináltál? – kérdezem, és felállok. Közelebb megyek hozzá, szem előtt tartom. A tekintete végigsöpri a szobát, de nem talál kiutat.

- Én nem akartam... – suttogja.

- Kérlek, áruld el az igazságot. Áruld el, mi történt valójában – mondom neki, és remélem, végre az igazsággal áll elő. A szemei kisírtak, de bólint. A kanapéhoz megy, és leül rá. Én és Eric utánozzuk.

Mikor Eric a kezem után nyúl, a szívem kihagy egy ütemet. Rámosolygok, majd rögtön elfordulok, vissza a mamámra.

- Az egész történetet, ha lehet – mondom, és megszorítom Eric kezét. Alig hiszem el, hogy támaszt nyújt nekem. De mégis így van. Az érzéseim iránta nem erősödhetnének, azonban nem tehetek ez ellen semmit.

- Oké, de remélem, megértesz engem. Az utolsó alkalommal, mikor el akartam neked mesélni, elfutottál – mondja, és rám néz. Fél, hogy újra elveszít, viszont nem terveztem továbbra is nála maradni. És ez így is lesz. Tudom.

- Hallgatlak – ennyi az összes szó, amit mondani tudok neki. Majd elkezdi a történetet.

- Műveltnek született vagyok. Egy bizonyos Jeanine Matthew volt a legjobb barátnőm. Mindent együtt csináltunk... A Választási ünnepségünkig. Nem voltam olyan ravasz, mint a többi Művelt. Jeanine úgy gondolta, a beavatottak közé állhatnék, de mégis váltottam. Őszinte lettem.

A mamám Művelt volt. Sosem gondoltam volna. Bár milyen okból kellett volna akkor kémkednie... De az, hogy barátok voltak, vagy azok, rendesen összezavar. Azt hittem, hogy valakinek, mint Jeanine-nek nincsenek barátai. Mindig össze-vissza parancsolgat, csak hatalmat akar.

A mamám egy rövid szünetet tart, hogy összeszedje magát. Rám néz, és észreveszi, hogy nem tervezek felpattanni és elszökni. Így hát folytatja:

- Megismertem apádat, és igen, belé szerettem. Nagyon is. És mikor Jeanine a Műveltek vezetője lett, örültem neki. Mindig tartottuk egymással a kapcsolatot, s mikor egyik nap a segítségemet kérte, segítettem. A kérése az összes Elfajzott kiirtása volt. Néhányat a kísérleteihez akart felhasználni, de a legtöbbet holtan akarta látni – meséli. A hangja egyre lágyabb, és észreveszem rajta, nehéz erről beszélnie. – Akkor azt hittem, helyesen cselekszem. Számomra az Elfajzottak kiállhatatlanok voltak. Félelmet keltettek bennem. Jeanine mesélte nekem, miket tudnak az Elfajzottak. Elhittem minden szavát. Hogy hataloméhesek. Erőszakosak. Agresszívak. Egyszerűen csak gonoszak. Aztán rájöttem, hogy apád is Elfajozott. Nem árultam el neki, hogy tudok róla. De ő sem tudta, hogy Jeanine kémje voltam. Próbáltam megvédeni őt, de valamikor egy korábbi Művelt beszélt Marioval. Leesett neki, milyen sajátosságokkal rendelkezik, amik nem csak az Őszintékre jellemzőek. Célzott kérdésekkel az igazságszérum alatt leleplezhette magát. A másik kémet az elején távol tudtam tartani Mariótól, de túlságosan gyanakodott.

Eközben a szám tátva maradt. Egész idő alatt a Művelteknek dolgozott, valószínűleg még mindig. Viszont másrészről sajnálom őt. Volt egy barátnője, aki mégsem volt, és egy férje, aki nem az volt, amit gondolt. Remélem, legalább tényleg szerette őt. Apa megérdemelt egy nőt, aki szerette. Ha nincs is sok emlékem róla, tudom, nagyon szerettem.

- Kaptam egy meghívást Jeanine-től. Megfenyegetett, hogy a gyermekeimet elrabolja és megkínozza, ha nem árulom el, ki Elfajzott. Régóta tudta, hogy Mario szóban forgott, de az én számból akarta hallani. Hogyan is bízhattam benne! Aggódtam Liemért és érted, így valamikor megtörtem. Elmeséltem neki, amit hallani akart. Olyan rosszul éreztem magam, mint még életemben soha – magyarázza, s egy könnycsepp gördül le az arcán. Ezt a döntést biztos nem volt könnyű meghoznia neki. Szégyellem magam a vádaskodásaim miatt, elvégre csak az én életemet akarta megmenteni. Én mit tettem volna az ő helyében? Férj vagy gyerekek? Melyik a fontosabb?

- Mikor visszamentem, mindent elmagyaráztam Marionak. Képtelen volt elhinni, mit tettem. Úgy vélte, megszökhettünk és elbújhattunk volna. De már késő volt a meneküléshez. A Műveltek úton voltak hozzánk. Nem Mario volt az egyedüli Elfajzott, akit itt találtak. Mióta nem munkálkodom Jeanine-nek, azóta is rettegek, hogy valamit elkövet ellened vagy a bátyád ellen. Ezen kívül fennáll még az esélye, hogy valamelyikkőtök megörökölhette apátok génjeit. Úgy hiszem, ezért mentél el és féltél tőlem.

- Nem, én keresztül-kasul Bátor vagyok – felelem, és ránézek. De ez azt jelenti, hogy... Liam. Ő nem lehet Elfajzott, bár azért még lehetséges. Veszélyben élne, ha felfedezik.

A mama bólint, majd magához húz. Viszonzom az ölelését némi bizonytalansággal.

- Sajnálom, én csak legjobbat akartam nektek. Nem bánom a döntésem, hogy mindennap visszakívánom az apátokat.

~

Megígértem a mamámnak, hogy a saját utamat járom, és nem hagyom, hogy bárki „elgörbítsen”. Csak ostobaság, hogy először azon vagyok, rájöjjek, ki vagyok és ki voltam. Mondtam neki, hogy a Bátraknál fogok maradni. Úgy véli, ott jó kezekben vagyok és majd az emberek meg fognak védeni.

Viszont azt nem tudja, hogy Eric is egy Jeanine emberei közül... Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy nem fog elárulni. Megbízom benne.

Úton vagyunk Jack Kanghez, már vár ránk. Eric bekopog az Őszinték vezetőjének, irodájának ajtaján. Kinyitja nekünk, majd belépünk. A szoba nagyon világos – fehér falak, az egyik csak üvegből áll. A padlót úgy tervezték, mint a Kegyetlen Központét. Minden az Őszinték színeit képviseli; fekete és fehér.

- Jó napot mindkettőtöknek! – köszönt, majd helyet foglalunk. Úgy ülök le, mint egy Bátor: egymásra rakom a lábaimat, de nem teljesen úgy, mint ahogy Eric teszi. Az embernek segíteni kell, ha valamit el akar érni.

- Arról értesültem, hogy te, Leah, csoportot szeretnél váltani. Ilyen eset még sosem fordult elő, és egyikünk sem tudja, hogyan kéne döntenünk – magyarázza, s minden mondata után bólintok. – De a Bátrak vezetői úgy gondolják, hogy eléggé közéjük tartozol. Vagy a génjeidben van, vagy nem emlékszel az Őszinte magatartásra. Mindenesetre az Őszintéket nem érdekli egy lány, aki a soraikból erőszakkal oldja meg a problémát.

Há! Tudtam. A Peterrel való történetnek ki kellett szivárognia. Küldök egy rövid pillantást Eric felé, mire mosolyog rám. Gyakrabban kéne mosolyognia, jól áll neki. Az egész arca másképp mutatkozik meg tőle. Még mindig érzéketlennek tűnik, de szép, ha kimutat némi érzelmet magából.

- Nem tudom, mi történt velem. Egyszerűen csak felbőszített, és nem tudtam magamat tartani... – magyarázom, s próbálok bűntudatosnak kinézni.

- Használtuk a Barátságosak rendszerét, és minden összhangban volt. A legtöbb amellett szavazott, hogy maradj Bátornak. Félnek attól, hogy itt is agresszív lehetsz.

Agresszív? Nem vagyok agresszív. De igaznak kéne lennie rám.

- Remélem, hogy minden rendben lesz veled. Az összes Őszinte nevében átengedlek a Bátrak kezeibe – magyarázza, és ezzel jelzi, hogy mehetünk. Gyorsabban ment, mint az gondoltam.

Kint, a folyosón Ericre vigyorgok. Ő sem fojtja magába a mosolyát.

- Örülök, hogy velünk maradsz – mondja, majd magához húz. Egy darabig csak állunk ott így. Belélegzem az illatát, jellegzetes és különleges. Mielőtt elengedne engem, az ajkát finoman a homlokomra nyomja.

- Gyere, vissza kell mennünk – mondja, s összefonja az ujjait az enyémekkel. Kéz a kézben indulunk vissza a sínekhez.

~

- Leah! – hallok meg egy hangot, mikor a Kegyetlen Központot szándékozzuk elhagyni. Megpördülök, s Ty-t látom magam mögött.

- Mindjárt jövök, Eric – mondom, majd futok Ty-hoz. A legjobb barátom kinyújtja a kezét, és már rohanok is az ölelésébe. Nem tart olyan sokáig magánál, mint Eric az előbb. Pár pillanat múlva elszakadok tőle, és ránézek. Szomorú.

- Tényleg elmész? – kérdezi, s cirógatni kezdi az arcomat. Csak bólogatok, és továbbra is nézem őt. – Remélem ez az, amit akarsz. Tudod, hogy mindig rendelkezésedre állok. Ha van valami, egyszerűen gyere ide, sosem foglak eltaszítani.

- Köszönöm, Ty. Sosem foglak elfelejteni. De tudom, hogy a Bátrakhoz tartozom. Mélyen érzem magamban – magyarázom és remélem, megérti.

- Mindig is tudtam, hogy közülük való vagy. Tudom, hogy meg tudod csinálni – mondja, és utolsó alkalommal magához húz, mielőtt szabadon bocsátana.

Eric az ajtóban vár rám. Nem mond egy szót sem, mikor odaérek hozzá. Feléje nyújtom a kezem, amit végül megragad.

~

Nem sokkal később jön a vonat. Eric felugrik, majd felhúz engem is. A vagon szélének támaszkodunk, és nézzük egymást.

Valamikor felemeli a kezét, és elsimít egy hajtincset az arcomból.

- Félek, hogy elveszítelek – mondja egy kis idő után, s mélyen a szemembe néz.

- Nem fogsz elveszíteni engem... – motyogom, és figyelem, ahogy a szeme az arcomon ide-oda vándorol.

- Nem, te ezt nem érted. Jeanine-nek van valami ellenem szóló a kezében, nem szabad rólunk értesülnie, veszélybe sodorna téged. Rendkívüli eset vagy, önmagában is elég ahhoz, hogy felkeltsük a figyelmét. Fogadok, hogy Max már beszámolt neki rólunk – meséli, miközben az ujjai fel-le utazgatnak a nyakamon.

- Max? Neki is van közös dolga a Műveltekkel? – teszem fel a kérdést lesokkolva. Azt hittem Max ízig-vérig Bátor volna. Talán az is. Ki tudja, Jeanine hol húzza meg a hurkot.

- A fenébe. Egyáltalán nem kellett volna többet mondanom a közeledben. Ha rájön... meg fog ölni téged – mondja, és hirtelen messzebb kerül. Tényleg úgy tűnik, hogy fél. Valami történhetett.

- Eric, valami gond van? – kérdezem, és a kezemet a karjára teszem.

- Semmi sincs... komolyan – mondja egy apró mosolyt eleresztve. Soha nem mosolygott annyit, mint ma. – Csak aggódom érted. Ez az érzés... nem szabadna – teszi még hozzá.

- Mi a baj azzal, amit érzünk? Rosszul érint? – Hallani akarom tőle. Lábujjhegyre állok, és az ajkamat az állának nyomom. Lenéz rám. Annyi gyöngédség nyugszik a szemében, hogy az legyűr engem. Olyan hangosan ver a szívem, mint még soha. Nem tart sokáig, míg az ajkam az övét érinti. Behunyom a szemem, és csak élvezem a pillanatot. Elfelejtem az összes gondunkat. Jelenleg csak ez számít. Eric és én.