8. fejezet - A becstelenség csak átmeneti

Drága Olvasóim! Ugye itt vagytok még? Elhárult a probléma, amiért nagy köszönet jár Lyla Campbellnek, illetve Komlósi Csillának is, köszönöm nektek még egyszer a segítséget.

Szerintem ez a fejezet tetszeni fog Nektek, szerecsendio kapott belőle részletet, és odáig volt érte, remélem Ti is így fogtok érezni. A fejezetben kiderül, mi az oka annak, hogy elszökött otthonról Leah, de csakhogy húzva legyen az agyatok, függővégre lehet számítani, és ehhez kapcsolódik, hogy még nem tudom, mikor fogom tudni hozni a következő fejezetet, még átolvasás alatt van Tamara által, úgyhogy előre is sajnálom, ha sokat fogok vele késni. Na de befejezem, jó olvasást kívánok, véleményeket pedig szívesen várok! :)

Másnap reggel rosszkedvű vagyok. Hogy Eric vagy Peter az oka, nem tudom. A rossz az, hogy Peter megcsókolt, és utána egyből Ericre kellett gondolnom. Hogy lehetséges ez? Lehet, korábban szerelmes voltam Peterbe, de most mégsem vagyok az. Nem értem...

- Hé, minden rendben veled? – kérdezi Christina, és rám néz. Ismét a szimulációs helyiséghez megyek a többiekkel, az ajtóban várakozok velük. Egy pillanatra Peterre nézek, a tekintetünk találkozik, azonban ő hamar elkapja a fejét. Újra Christinára nézek, és motyogom:

- Minden a legjobb, ne aggódj!

- Leah, ha van valami, elmondhatod nekem. Azt hittem, barátok vagyunk – mondja, és mosolyog, de én csak a fejemet rázogatom.

- Sajnálom, ezek az én problémáim, egyedül is boldogulok velük.

Felállok és egyszerűen elmegyek, viszont tisztában vagyok a hátamon lévő tekintetekkel. Eltűnődnek azon, hogy mi baj lehet velem. Egyesek aggodalmaskodnak, mások pedig kárörvendnek. Molly és Drew mindig gúnyosan néznek rám. Kíváncsi vagyok, Peter mondott-e rólam nekik valamit.

Emlékeztetnem kell magamat, ki voltam. Ez az egyetlen módja, hogy uralkodjak magamban a káosz felett. De hogyan csinálhatnám? Peter az egyetlen itt, aki ismert engem korábbról. De úgy vélem nem akar velem arról beszélni. Csak sebet ejtene magán, és már így is eleget emlékeztettem a múltra.

Lógatom a fejem és átvándorolok a Kúton. Találkozok egy-két emberrel, azonban egyik sem szól hozzám. Nem tartozom ide, soha nem is fogok. Mindig csak egy Őszintét fognak látni bennem.

De nem vagyok az. Többé már nem.

Miért nem érti meg ezt senki? Bárcsak soha ne kötöttem volna itt ki! Soha ne ugrottam volna be a vonatba... Igazából a két csoport nélküli a hibás. Ha valamikor egyszer összefutok velük, megbánják. Na jó, ismét Bátorként gondolkodok. Úgy kéne, mint egy Őszintének, csak erre már képtelen vagyok.

- Itt bujkálsz – hallok hirtelen egy mély hangot, összerezzenek. Azonnal rájövök, ki áll mögöttem, de nem akarom látni. Úgyhogy szimplán tovább megyek, és úgy teszek, mintha nem hallottam volna őt. Miért kell rám gondolnia? Vagy lehet, valaki mást keres.

- Leah! – hív, de makacsul figyelmen kívül hagyom. Viszont a következő pillanatban átkarolja a derekamat és megfordít. Szorosan előtte állok, a szívem kihagy egy ütemet. Francos szív, ez meg mi? Nyelek egyet, és a szemébe nézek.

- Mit akarsz? Nincs szükségem bébiszitterre, nem kémkedek senki után sem.

- Még mindig haragszol rám, ugye? Értsd meg, hogy egyszerűen nem árulhatom el neked.

- Igen, jó, de most hagyj végre elmenni – mondom dühösen, és elszakítom magam tőle. Mi a baj velem, miért nem tudok nyugodt maradni?

- Látogatóid vannak, és el kell, hogy vigyelek hozzájuk – magyarázza, mielőtt újra meglóghatnék.

- Komolyan mondod? – kérdezem, és zavarodottan rá nézek. Mégis ki akar meglátogatni? Senki sem tudja, hogy itt vagyok.

- Max beszélt Jack Kanggel. Az anyukád, a bátyád, és valami Ty eljött, hogy beszéljenek veled. Az anyukád megkönnyebbültnek tűnik, nem számolt azzal, hogy valaha is előkerülsz. Azt mondta, vitatkoztatok egymással, mielőtt megszöktél.

Kang az Őszinték vezetője. Világos, hogy ez mit jelent; vissza kell mennem hozzájuk. Nem, én itt akarok maradni. És nem tudom elhinni, hogy csak azért, mert a mamámmal perben álltam, elfutottam.

- Nem, én nem megyek velük, Eric. Nem akarok visszamenni az Őszintékhez, itt maradok, nem érdekel, mennyire akartok megszabadulni tőlem.

- Leah, ne már. Csak beszélni szeretnének veled. És senki sem akar megszabadulni tőled.

- Persze, te gyűlölsz a legjobban.

Bámul engem, és először be kell rekednie, mielőtt válaszolna nekem.

- Nem, ez nem igaz. Nem utállak. Soha nem tudnálak... – Most tényleg kiejtette az előző szavakat a száján, vagy csak elhitetem magammal? Ilyet soha nem mondana, viszont a tekintete valami mást sugároz. Kikerülöm és elnézek mellette.

- Leah! – szól valaki, de a hang nem Erichez tartozik. Körülnézek, az illető felém fut.

- Ty – suttogom, és kimeresztett szemekkel nézek rá. Utánam keresgél, és mikor észrevesz, nem ismer meg először, de aztán az arca felderül, s odarohan hozzám.

Amikor ideér, egy hosszú öleléssel magához húz, és élvezem, hogy a karjaiban lehetek. Hosszú ideig senki sem ölelt meg. Eric megköszörüli a torkát, amikor egy ideig semmi jelét nem adjuk annak, hogy elengednénk egymást. De mit várt? Hogy a legjobb barátomat egyszerűen lerázom?

- Az irodámban kell maradnotok. A többiek is ott vannak még? – kérdezi Eric élesebb hanggal, és fixírozza Ty-t, aki összerándul egy kicsit. Bólint.

- Csak látnom kellett őt – mondja, majd rám néz. – Hiányoztál, Leah. Másképpen nézel ki.

- Na, ja, alkalmazkodni kell – mondom, és vigyorgok rá. Visszavigyorog, és be kell vallanom, tényleg örülök, hogy láthatom őt. Viszont a mamámmal vagy a bátyámmal már nem akarok beszélni.

- Jöttök? – kérdezi Eric idegesen.  A szememet forgatom.

Nevetve futok Ty-jal mögötte, de mikor az irodája előtt állunk, a gyomrom összezsugorodik. Eric ki akarja nyitni az ajtót, de visszatartom.

- Nem. Nem tudom megtenni, nem akarok velük társalogni.

Ty oldalról rám néz. – Aggódnak érted, mindenekelőtt a mamád. Az egészért magát hibáztatja. Beszélj vele, azt hitte, elveszített téged.

Behunyom a szemem, mélyet lélegzek, majd bólintok. Eric kinyitja az ajtót, és ott ül a mamám könnyes szemekkel, bátyámmal az oldalán. Felnéz, és mikor felismer, letörli a könnyeit, aztán feláll. Jön hozzám, de gyorsan sietek az írósasztal másik oldalára, és leülök Eric helyére. Mama arckifejezése szomorú, de újra helyet foglal Liam mellett, Ty pedig mögöttük állva marad. Eric felhúzott szemöldökökkel mered rám, azonban szólni nem szól semmit.

- Hogy szökhettél meg csak úgy? Széttörted ezzel a mamánk szívét – szól Liam egy kis idő után, és rám pillant, amit viszonzok, de nem tudom, mit válaszolhatnék. Fogalmam sincs, mi miatt folyt vita köztem és a mamám közt.

- Nem tudom – felelem őszintén. Liam bámul rám.

- Idejöttél, de nem tudod, miért?

- Én nem akartam ide jönni, én egyszer csak...

Eric a vállamra helyezi a kezét, és rám néz. Ők hárman nem tudják, hogy elveszítettem az emlékezetemet.

- Tudnotok kell, hogy Leah emlékei elvesztek, mikor elmenekült. A Központunk előtt találtuk meg, majd befogadtuk. – Eric visszahúzza kezét, és úgy tűnik nekem, mintha meg akarna állítani. Kinyújtom a kezem és az övé után nyúlok. Nem nyugszik meg rögtön, inkább ellöki a kezem.

- Micsoda? Mi történt veled? – kérdezi mama döbbenten nézve rám.

- Nem tudom, alig emlékszem valamire. Idővel előjönnek az emlékek, de nem tudok többet. Például a megszökésemnek az okáról gőzöm sincs. Ez az egyik dolog, amire még rá kell jönnöm – mesélem nekik.

- Leah, beszélhetnék veled kettesben? – kérdezi tőlem a mamám. Kinyitom a számat, de nem tudom, mit mondhatnék. A gyomrom azt üzeni, nem tehetem. Azt hiszem, ténylegesen ő volt az oka, amiért elmenekültem. De nem csak egy ártalmatlan vita végett, több is rejtőzik mögötte.

- Oké, de csak ha Eric is itt maradhat. – Négy szempár szegeződik rám. Nem is tudom, mi ütött belém, de nem akarok vele kettesben beszélni. Viszont miért nem kérdeztem meg Ty-t, hogy marad-e?

- Rendben van. Tyler, Liam, egyedül hagynátok minket, kérlek? – kérdezi mama mindkét fiúra nézve. Bólintanak és kimennek. Ty dob felém még egy kérdő pillantást. Enyém és Eric egymásba fonódott ujjainkra mered.

- Így jó neked? – kérdezem Erictől halkan, majd felnézek rá.

- Nem nagy cucc – suttogja vissza, és mosolyog egy pillanatig. Eric tud mosolyogni? Valakinek jó napja van ma.

Nagyot lélegzek, és a mamára nézek. – Miért veszekedtünk egymással?