5. fejezet - Az igazság tesz minket erőssé

Szép napot mindenkinek!

Bocsánat a múltheti kimaradásért, de most itt van a következő fejezet. Nálatok is olyan szép az idő, mint itt? Én kifejezetten örülök neki, bár a kedvemen nem sokat javít, hiszen hét órám volt, fáradt vagyok... Úgyhogy én talán tartok is egy délutáni kis alvást, viszont nektek jó olvasást, illetve, akik olvasták a könyvet, azoknak ismerős lehet az ebben a részben olvasható egyik jelenet, a párbeszédeket igyekeztem a könyvből másolni, hogy legalább az ugyanaz legyen. :)

Mikor másnap reggel felébredek, korán van még. Nem akarom felébreszteni a többieket. Miután forgolódok az ágyamban, ki akarok szállni. Felállok, gyorsan felveszem a ruháimat, amiket tegnap szereztem be, és kislisszolok a szobából.

Egy sötét folyosón futok át, fogalmam sincs, milyen napszak van, itt mindig sötét van. A lábaim a folyóhoz visznek. A hídon állok, és felfelé nézek. A központ teteje piramis alakú üvegből épült. Ezen keresztül látom, hogy odakint már szürkül. Hamarosan mások is biztosan felkelnek.

Végre van időm, hogy elgondolkodjak. Amit tegnap Peter mesélt nekem, meglepett. Megmutatta nekem, milyen voltam. De nem tudom, újra olyan akarok-e olyan lenni. Olyan, aki egyszerűen

cserbenhagyja a barátait.

- Ki is aludtad magad? – kérdezi hirtelen egy hang, majd megfordulok. Négyes áll előttem, s mellettem rátámaszkodik a korlátra.

- Nem tudtam többet aludni – válaszolom, és a folyóra szegezem a tekintetem.

- Tehát nem akartál elmenekülni? – Oldalról ránézek, és felhúzom a szemöldökeimet. Ez meg mit jelentsen?

- Ó, tehát csak ellenőrizni akartál, vagy mi? – kérdezem egy kicsit ingerülten. Mindig ilyen voltam, vagy ez csak az emlékezetkiesésem után alakult ki?

- Nem. Én sem tudok tovább aludni. Csak Max gondolta úgy, hogy gondoskodnunk kelljen rólad. Azt hiszi, lelépsz – magyarázza.

- Hová mehetnék? Az Őszintéknél nem akartam maradni és nem mehetek vissza addig, míg nem tudom, miért.

- Talán ott mégis jobb kezekben voltál.

- Már a te idegeidre is megyek? Eric eléggé rávilágított, és dühös, hogy a bébiszitteremet kell játszania – mondom, és én is rátámaszkodom a korlátra.

- Ne aggódj, ő mindig ilyen – feleli.

- Úgy tűnik, elég jól ismered őt. Mindenesetre jobban, mint én.

- Két évvel ezelőtt együtt váltottunk csoportot. A Műveltektől jött.

Hitetlenkedve nézek rá. Eric Művelt volt? Nem tudom elképzelni, már a kinézetét sem. Tetoválások, piercingek, hosszú haj – egyáltalán nem a Műveltekre jellemző dolgok. Magam elé vetítem őt kék pólóban, rövid hajjal és egy szemüveggel az orrán. Önkéntelenül nevetnem kell.

- Mi az? – kérdezi Négyes, és rám néz.

- Semmi, csak elképzeltem Ericet pápaszemmel. – Négyes a fejét rázza, de a szája azért megrándul.

- És te honnan jöttél? – érdeklődök, és észreveszem, hogy a hangulata váratlanul megváltozik.

- Ez fontos? Most már Bátor vagyok. – A fejemet rázom.

- Igazad van, lényegtelen. De mégis elárultad Eric régi csoportját. Ez sem mindegy?

- Pontosan, az is mindegy. Vissza kéne menned a többiekhez. Később még látjuk egymást. – További szó nélkül elmegy. Oké, valami fájdalmas pontot találtam el? Egy dolog világos, hogy biztosan nem a Barátságosaktól származik. Viszont ha mégis, megértem, miért váltott.

Később a felavatottakkal üldögélek egy sötét folyosón. Ezúttal van alkalmam megismerni a Bátornak születetteket. Gyanakodva fürkésznek engem, de egyikőjük sem szól hozzám. Négyes elmesélte nekik, hogy mostantól fogva együtt edzenek. Tris mellett ülök, a legeslegtávolabb Petertől.  Időről időre felém néz, de amint visszanézek rá, elfordítja a fejét.

- Szóval... – szólal meg egy született Bátor a cipőjét csoszogatva a padlón. – Melyikkőtöket sorolták az első helyre?

A kérdésre először hallgatás a válasz. Christina elárulta nekem reggelinél, hogy mi történt, mielőtt ide kerültem. Eredetileg Edward állt az első helyen, de egy vajas késsel a szemében végezte. Most már csoport nélküli, a barátnője is vele ment. Tris úgy véli Peter volt a tettes. Szerintem korábban nem tett volna ilyet, viszont már nem vagyok benne biztos.

Peter megköszörüli a torkát. – Engem – nem néz rá a lány, aki feltette a kérdést, hanem rám. Összepréselem az ajkamat, és kerülöm a tekintetét.

- Fogadjunk, hogy legyőznélek! – veti oda a lány, és megforgatja a szemöldökében az ezüst karikát. – Én második vagyok most, de fogadni mernék, hogy bármelyikünk legyőzne téged, te, csoportváltó.

Tris mellettem kis híján elneveti magát. Viszont ezt a megjegyzést nem tartom valami helyén valónak, de hát ilyesmit vár el az ember egy Bátortól. Ahogy csak tudják, provokálják a másikat.

- A helyedben én nem lennék ennyire biztos benne – jegyzi meg Peter, és a lány leborotvált fejét nézi. – Ki az első? – kérdezi, majd a szeme elvándorol a lányról.

- Uriah – feleli. – És igenis biztos vagyok benne. Tudod, hány évet készültünk rá? – Meg akarja félemlíteni a másikakat? Egész jól működik.

Mielőtt Peter válaszolhatna, Négyes kinyitja az ajtót, és azt mondja:

- Lynn! – int a lánynak. Feláll mellőlünk, és követi Négyest a szobába. Tökre érdekel, hogy ezek a szimulációk hogyan mennek végbe, de sajnos nem tudhatom.

- Szóval te vagy az első – mondja a szőke hajú Művelt, azt hiszem Willnek hívják. A fiút lesi, aki Tris mellett ül. Uriahnak kell lennie.

Vállat von. – Igen. És?

- És szerinted nem igazságtalan egy kicsit, hogy egész életedben erre készültél, tőlünk pedig azt várják el, hogy néhány hét alatt érjük el ugyanazt az eredményt?

- Ezt nem mondanám. Az igaz, hogy az első fázis a képességekről szólt, de a másodikra senki sem készíthetett fel bennünket. – feleli Uriah. – Nekem legalábbis ezt mondták.

Erre a megjegyzésre senki sem reagál. A percek fogynak, és Négyes újabb embert szólít.

- Peter! – szól is.

Peter feláll, és elindul. Mikor az ajtóhoz ér, még egyszer visszanéz.

– Sok szerencsét! – ejtem ki a számon, úgy, ahogy Négyes tette, mielőtt Erickel egyedül hagyott.

A percek csak úgy telnek, és figyelem, hogyan lesznek egyre idegesebbek a többiek. Igazából nem kellene itt tartózkodnom. Eric új felügyelőt kerített nekem, azonban Zeke úgy tervezte, hogy maradok a felavatottakkal, és később visszamegyek velük a hálóterembe. Most itt ülök, és magamtól kérdezem: Tényleg ezt csináljam? Igazából egy kicsit inkább egyedül lennék. Az egyedüli jó dolog, hogy Zeke nem hiszi azt rólam, hogy az Őszinték kémje vagyok.

Egyiket a másik után hívják, és a végén már csak Tris marad. Egy szót sem szól, de látom rajta, hogy most nem szívesen lenne egyedül.

Mikor az ajtó a következő alkalommal kicsapódik, Négyes Trishez fordul. – Gyere, Tris. – Mielőtt elmegy, dobok feléje egy mosolyt, de túl ideges ahhoz, hogy figyelembe vegye.

Most magamra maradtam. Végig megyek a folyosón, és tanakodom, mit csinálhatnék. De aztán ide-oda futkorászok. Anélkül, hogy tudnám, hol vagyok, a földre esem. A fejemet a térdemre támasztom, és behunyom a szemem.

Ismét olyan helyzetben vagyok, hogy elmehetnék. Viszont nem akarok. Nem tudom, mit várhatok az Őszintéktől. Csak azért, mert ott születtem, attól függetlenül az még nem az otthonom. Vagy? A Kút sötét, az emberek többnyire barátságtalanok, de be kell ismernem, tetszik itt nekem.

Hirtelen egy ismerős hangot hallok. Eric az. Azt hittem, megbízáson van a Bátrak által.

- Igen, máris ott vagyok. – Felkelek, és a sarok mögött kémlelek. Látom Ericet állni. Egy furcsa négyzet alakú tárgyat tart a kezében, amibe beszél. – Nem, senki sem sejt semmit sem... Nem, úgyhogy ne aggódj. – Nem hallok másik hangot. De akkor kivel beszél? Tud ezen a dolgon keresztül mással kommunikálni, aki nincs a közelben? Biztos ez az új találmányuk a Művelteknek. De hogyan szerezhette be? Négyes azt mondta, hogy Eric a Művelteket a Bátrakra váltotta, de ez nem ad okot arra, hogy az új találmányokat megkaphassa tőlük. – Ő nem veszélyes.... Tényleg nem, vigyázok rá... Igen is.

Elveszi a készüléket a fülétől, megnyom rajta egy gombot, majd a fekete farmerzsebébe dugja.  Egyenesen elindul, velem szemben. A tekintetemet rajta tartom. Kövessem? Nem szívesen tenném, de kíváncsi vagyok, hova akar menni.

Rövid tétovázás után utána megyek. Egy párszor körülnéz, de nem vesz észre engem.

A Kútban nem találkozok senkivel, minden csendes. Eric elhagyja a Központot, ahogy én is. Eközben nem nézeget körbe, biztonságban érzi magát. Mégis próbálok rejtőzködni továbbra is, viszont itt kint már nem olyan egyszerű, mint a Központban.

Eric többször az órájára kukkant. – Mikor jön ez az átkozott vonat? – kérdezi, és egy kis követ dob a sínekre. Utána hallom a vonatot. Mihelyt a vonat közel van, Eric elkezd futni, és beugrik az egyik kocsiba. Amikor a vonatban van, neki állok rohanni, hogy elérjem. De nem tudom, megtegyem-e. Legalább egyszer már megcsináltam, mikor megszöktem az Őszintéktől, így hát most is meg kell csinálnom.

Egyre gyorsabban futok, és minden erőmet beleadva a vagonba dobom magam. Gurulok egy darabot a földön, majd fekve maradok.

Megcsináltam! – motyogom, és egy kis ideig tovább fekszem. Utána felülök, és a falnak támaszkodom. Mit akarok egyáltalán? Nem követhetem egész úton Ericet. Valaki biztosan észre fog venni. Jobban is átgondolhattam volna, de most már itt vagyok.

A következő pillanatban Eric áll ellőttem. Bámulom őt. Hogyan jött rá a tervemre?

- Leah, mi a fészkes fenét keresel itt?

- Eric, én...