3. fejezet - Ki voltam?

Drága Olvasók! Csak én vagyok ennyire fáradt? Hét órám volt, az utolsó két angolon azt hittem nem bírom tovább és hazamegyek, és most itt vagyok, az új fejezetet osztom meg veletek, majd este moziba megyek Útvesztőt nézni. Közületek látta már valaki? Én a könyvet olvastam, imádtam, úgyhogy ha nem ismeritek, mindenképpen keressetek rá. :)

Na de a fejezetről... Nem valami hosszú, viszont történni fog benne egy s más, választ kaptok pár kérdésre, remélem elnyeri a tetszéseteket, illetve fordításilag nem erre vagyok a legbüszkébb, mert nagyon nehéz volt fordítani, de azért szörnyű nem lett. :)

Jó olvasást kívánok!

- Te... – csuklik el a hangom. Nem tudom, mit kéne mondanom. Nem tudom sorba rendezni az emlékeimet, de az biztos, hogy nem voltunk jó viszonyban. Viszont ki volt az a szőke hajú srác? Hallottam a hangját, mikor Christina a nevemet kiejtette

Peter odalép hozzám, és nem rejti véka alá, hogy ismer engem.

- Emlékszel rám, ugye? Engem nem lehet elfelejteni. – Önelégülten vigyorog. Legszívesebben megütném. Ezért az arckifejezésért, és azért, amit azzal a fiúval művelt az emlékezetemben.

Felkelek, és szembeállok vele. – Vagy inkább arról van szó, hogy utáltalak.

- Micsoda? Csak mert téged és a legjobb barátodat egy kicsit idegesítettem? Ugyan már, Leah. Nem gondolod komolyan. – Feldühít, ahogy ezt mondja. Úgy tűnik, több közöm van Peterhez, mint Christinához. Meg kell próbálnom kiszedni belőle valamit. Maradj nyugodt.

- Hogy hívták? – kérdezem, és reménykedek, hogy válaszol. Egyszerűen csak tudni akarom a legjobb barátom nevét. Valami azt sugallja bennem, hogy igen is emlékszem rá.

- Nem emlékszel, hogy hívják, viszont rólam tudod, ki vagyok? Elkeserítő... – öntelt lesz, azonnal hangtompítót teszek fel neki.

- Ne áltasd magad, nem említette volna a nevedet, ha nem emlékeznék rád – mutatok a mögötte álló lányra, akinek a nevéről fogalmam sincs.

- Csak kifogásokat keresel. De jó, az ostoba haverodat Tylernek hívják. Mindig csak úgy nevezted, hogy Ty.

Ty. Természetesen, hogyan tudtam őt elfelejteni?

Hallom a nevetésünket, hallom a beszélgetésünket. Valóban szerethettem.

Legalább most tudom, hogy nem szándékoztam a Bátrakhoz jönni. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is, de újra látni akartam volna Petert. Ha Ty a legjobb barátom (volt), tudnia kell, miért lógtam meg. Mesélhettem neki, vagy?

- Ti ketten olyan nevetségesek voltatok. Egész idő alatt egymáson lógtatok. Biztos megszöktél, mert nem volt elég tökös az a kis törpe... – Nem hagyom őt befejezni. Közvetlenül elé állok, és a szemébe nézek. Talán kisebb vagyok, mint ő, de nem becsülhet alá engem.

- Nincs jogod így beszélni róla! Nem számít, mi történt, biztos vagyok benne, hogy nem miatta jöttem ide.

- Ó, dühös vagy. De hé, mit tehetek én arról, hogy egy olyan balek, mint Tyler, beléd lett szerelmes. Nos, nem is te vagy a legszebb... – Nem akarom őt megverni, de az öklöm hirtelen az arcába ugrik. Peter meglepődik, úgy, mint én, de mégis mit vár, ha provokál? Megengedem? Biztosan nem.

- Te... – morog, és visszaüt. Lehajolok, hogy elkerüljem a csapását. Megrúgom a lábát, mert még mindig lebecsül, és a földre esik. Most már tényleg nagyon ideges, s felém rohan. Ütést érzek a hasamban, vállról. Milyen gyávának kell lenni ahhoz, hogy egy lányt megverjenek, úgy, hogy előtte provokálják. Ellenállok és visszaütök, úgy, hogy bármit is látnék. Az ökölbe szorított kezem valami keménnyel találkozik, hallom a reccsenést. De Peter nem adja fel, ahogyan én sem.

Nem távolodunk el egymástól, akkor sem, mikor az ajtó kinyílik. Nem értem, miért vagyok ilyen ideges, csak Peternek sikerütl jól felhúznia. Én magam sem tudom, mi a kirohanásom oka. Szétszakítanak bennünket. Négyes megfogja Petert, de küzd, és maga körül ütöget. Négyes kiviszi őt.

- Ne bámuljátok, menjetek enni! – utasítja Eric a többieket. Szorosan tart, itt kell maradnom. Biztos kapok egy alapos fejmosást. Peter mindkét barátja gyorsan elhagyja a szobát, Tris pedig még egyszer visszanéz rám. Bólintok, és jelzem neki, hogy már képes vagyok egyedül megbirkózni Eric-kel.

- Mi akart ez lenni? – kérdezi tőlem, mikor már senki sincs itt. Elenged, és a kezemre nézek; ugye ez nem igazi vér? Mit tettem?

- Ő... ő kiprovokálta. De én nem akartam... Nem tudom, mi ütött belém. – Behunyom a szemem, és egy mély lélegzetet veszek. Utálom az erőszakot. Hogy teheted ezt Ty-jal? Ne lógj meg, tényleg a Bátrakhoz tartozol!

A szavaim meglepnek. Az erőszak ellenkezője voltam, és most magamat csapom be. A fenébe is, ez az agyrázkódás, vagy mi, mit művel velem?

Többé nem vagyok önmagam.

Leszek valaha olyan, mint korábban?

- Bocsánatot kell tőle kérnem. Akkor is, ha az ő hibája volt. Nem kellett volna felhoznia Ty-t. – Eric magasra húzza a szemöldökét. Csodálkozom, hogy nem kiabál velem.

- Ty? – kérdezi. A hangja úgy cseng, mint mindig, és hálás vagyok neki azért, amiért nem bánik úgy velem, mint egy őrülttel. Az Őszinték egy szobába vittek volna, ahol megtörhetnek. A vitát nem erőszak által, hanem szavakkal oldják meg. Lehet, hogy marad még egy darab a régi Leahból.

 - A legjobb barátom volt. De nem kell úgy tenned, mintha érdekelne. Úgy vettem észre, hogy téged csak bosszant, hogy rám kell vigyáznod. Sajnálom, mostantól megpróbálok uralkodni magamon. – Az ajtóhoz akarok menni, de csuklón fogva visszaránt.

- Akár hiszed, akár nem, igen is érdekel. Nem értem, hogy tudja valaki elfelejteni az életét. Elfelejteni, ki volt. Nem úgy viselkedtél, mint egy Őszinte, inkább úgy, mint egy Bátor – magyarázza. Meglepődök a mondandóján. De még jobban meglepődök magamon. Nem azért, mert megütöttem Petert, hanem azért, mert megengedem Ericnek, hogy hozzám érjen. Voltaképpen ki kéne szabadulnom a szorításából. – Lehet, hogy idegesít ez a bébiszitter-munka, de te érdekessé teszed. Be kell vallanom, hogy alábecsültelek téged. – Bámulok rá. Ez ugye nem egy mosoly volt, vagy? Nem, csak tévedek. Eric nem az a fajta. – Nem sérültél le annyira, mint Peter. Hol tanultál meg így verekedni?

Megvonom a vállamat. – Fogalmam sincs. Elvesztek az emlékeim, tán elfelejtetted? – A fejét rázza, és végre elengedi a kezemet. Eddig a hely meleg volt, de most már csak a hideg levegőt érzem. Valami hiányzik.

- Menj enni. Nem fogom jelenteni az esetet, ahogy Négyes sem fogja. – Biccentek, és kimegyünk a hálóteremből. Még egy éjszakát sem töltöttem itt, de már is megvertem valakit.

Ki vagyok egyáltalán? Nem, ki voltam?

Az egyetlen, aki a legtöbbet tudja rólam, Peter. Beszélnem kell vele.

- Beszélnem kell Peterrel. Hol van? – kérdezem Erictől, és megállok a folyosón. Ő is megáll, és meglepetten rám néz.

- Tényleg bocsánatot akarsz tőle kérni, annak ellenére, hogy provokált?

Gyorsan megrázom a fejem. – Természetesen nem, csak beszélnem kell vele. Többet tud rólam, mint azt ő beismerné. – Semmit nem mesélek el arról Ericnek, hogy visszatért egy emlékem. Ha Peter és Ty barátok voltak, akkor tudnia kell rólam valamit. Többet, mint hogy szeret engem.

- Rendben, odaviszlek. De utána gyere enni, és ne keveredj vele újra vitába. A végén még ki kell, hogy rúgjalak.

- Ne aggódj – válaszolom, és a szemébe nézek. – Nem fogok ismét verekedni. Nem akarom, hogy valaki azt gondolja, nem boldogulsz egy Őszinte lánnyal.